1961-ig az Aral-tó 68 ezer négyzetkilométeres területével a világ legnagyobb egybefüggő szárazföldi vízfelülete volt.
A víz szintje ekkor a tengerszint fölött 53,4 méteren állt. Azóta a tó felülete kevesebb, mint 27 ezer négyzetkilométerre zsugorodott össze, ami annyit tesz, hogy 55 év alatt a víz szintje csaknem 30 métert csökkent! A tó jelenleg három részből áll: délnyugaton az Aibugir tenger, délen a Nagy-Aral tó és északon a Kis-Aral tó terül el. 2010-re azonban a tó keleti része nagyrészt teljesen kiszáradt, hiába is építették fel 2005-re a kazahok az úgynevezett Kokaral gátat, hiszen a szegényebb Üzbegisztán költségvetéséből nem futotta a déli medence vízszintjének megemelésére.
Az oroszok egyébként már az 1870-es évektől sokat fáradoztak a sivatagos környék öntözésének megoldásán, amelyet ekkoriban nemcsak egy tucat gát megépítésével oldottak meg a Szir-darja és az Amur-darja folyókon, hanem a két folyó közé vagy egy tucat kisebb-nagyobb méretű csatornát is kialakítottak. A mezőgazdaságot kiszolgáló csatornázás veszélyeire már a XIX. század végén felhívták a figyelmet orosz tudósok, ám a szovjethatalom éveiben még nagyobb intenzitással folyt a csatornarendszerek kiépítése és az öntözéses gazdálkodás.
Ennek megfelelően 1957-ben átadták az Amu-darját a Kara-kum sivatagon keresztül a Kaszpi-tengerrel összekötő 1100 kilométeres Türkmén-főcsatornát és a 100 MW-os Tahia Tasi vízerőművet, valamint az Amu-buharai-csatornát, amelyek a korabeli számítások szerint 8,3 millió hektárnyi terület öntözését tették lehetővé. Noha az Aral-tó vízutánpótlását ezzel jelentősen veszélyeztették, sőt az erre utaló első jelek már 1961-ben megmutatkoztak, Moszkva további csatornák (például a Déli-Golodnaja és a Karsi) építését rendelte el. Az öntözött mezőgazdasági területek (rizs, gyapot és gyümölcs) nagysága 1970-re elérte a 74 ezer négyzetkilométert. Az Aral-tó pusztulása ekkor már megállíthatatlan volt.
2004-re az Aral-tó elveszítette korábbi területének 75, vízmennyiségének 90 százalékát, a korábbi partvonal mentén fekvő települések több tucat kilométerre kerültek a víztől. Így járt például a kazah Aralszk és az üzbég Mujnak városa. Ez utóbbi település egyébként Üzbegisztán leggazdagabb halásztelepülése volt, több tízezer lakossal. Mivel a város életének meghatározó iparága a halászat volt, az Aral-tó fokozatos kiszáradása miatt az itt lakók nagy része munkanélkülivé vált és a kilátástalanság miatt már az 1980-as évek elején szép lassan elköltözött barátságosabb vidékekre. Az egykori kikötőváros jelenleg 140 kilométerrel beljebb terül el, mint maga az Aral-tó partja. Ez a terület lényegében egy kietlen, iszapos, terméketlen föld.
A kormány, hogy mentse a még menthetőt, 1993-ban modernizáltatta a Szovjetunió egykor legnagyobb halfeldolgozó- és konzervgyárának számító üzemet, ám a halakat már nem innen halásszák ki, hanem az 1500 kilométerrel távolabb elnyúló Csendes-óceánból, s szállítják át ide vasúton, Szibérián keresztül. Persze ez a feldolgozott fagyasztott halmennyiség még mindig nagyon messze van az aranykorban évente 44-50 ezer tonna kifogott Aral-tavi kopoltyústól, hiszen az 1950-es években még gazdag ökoszisztéma (benne endemikus fajokkal) java napjainkra már kipusztult.
A jelenleg már csak pár ezer fő által lakott város fő turisztikai látványossága az Aral-tó egykori, mostanra kiszáradt medrében álló rozsdás hajóroncsok, a „halászhajók sivatagja.” A tó egykori partján emlékművet is emeltek a városlakók a kiszáradt tó emlékére, amely az ember által okozott környezeti katasztrófa egyik legjelentősebb szimbóluma.