A Galileo rendszer minden egyes műholdját – más űreszközökhöz hasonlóan – pályára állítás előtt szigorú ellenőrzésnek, tesztek sorozatának kell alávetni.
A Galileo műholdak esetében ezeket a teszteket az Európai Űrügynökség (ESA) noordwijki (Hollandia) technológiai központjában, az ESTEC-ben (European Space Research and Technology Centre) működő tisztaszobák 3000 négyzetméter alapterületű rendszerében végzik el. A tesztközpont működtetését az ESA-tól kapott megbízás alapján egy 2000-ben kifejezetten erre a célra létrehozott magáncég, a European Test Services (ETS) B.V. végzi, a céget a francia Intespace és a német IABG együttműködésével létesítették. A cég állandó létszáma 30–35 fő, de esetenként az anyacégektől kölcsönzött szakemberekkel egészítik ki a gárdát.
Bár az ETS tesztelt már nagyobb űreszközöket is, például az ATV teherűrhajókat, vagy az Envisat műholdat, mégis a műholdak nagy száma miatt a Galileo holdak tesztelése jelenti a cég számára története legnagyobb volumenű feladatát. Ennek keretében ők tesztelték a Galileo IOV (In-Orbit Validation) fázisának műholdjait, hamarosan pedig befejezik a teljes szolgáltatást biztosító 22 műhold mindegyikének ellenőrzését. A tervezett ütemben, folyamatosan érkező Galileo holdak tesztelését olyan űreszközök ellenőrzései közé kell beiktatniuk, mint például a BepiColombo, a Solar Orbiter, a Cheops vagy a legújabb MetOp meteorológiai hold.
Az ETS-hez megérkező Galileo műholdakat először a tesztközpont egyik tisztaszobájában kicsomagolják, majd a vizsgálatsorozat első lépéseként a Phenix termovákuum kamrába kerül, ahol előbb „megsütik”, majd két héten keresztül vákuumban vizsgálják a világűr hidegének és a napsugárzás hőjének a szerkezetre gyakorolt hatását. A következő lépés a rádiófrekvenciás vizsgálat a Maxwell-kamrában, amelynek belső felületét a rádióhullámokat elnyelő anyag borítja, így a műhold rádiótechnikai vizsgálatát a külső rádiófrekvenciás zajoktól teljesen mentes környezetben lehet elvégezni.
A kamra egy 9 méter magas fémdoboz, amelyik Faraday-kalickaként működve semmilyen kívülről jövő rádiófrekvenciás sugárzást sem enged be a belső térbe. A kamra belső felületét a rádióhullámokat tökéletesen elnyelő anyagból készült gúlák borítják, így a műhold által kibocsátott sugárzás nem verődik vissza a falakról, vagyis ugyanazt a hatást szimulálják, mintha a műhold a végtelen világűrben keringve sugározná ki a jeleit. A kamrában azt vizsgálják, hogy a műhold saját alrendszerei között nem lép-e fel káros interferencia, vagy bármilyen zavarás.
A mechanikai ellenőrzés keretében pontosan meghatározzák minden műhold tömegközéppontjának a helyét, amire egyrészt azért van szükség, hogy illeszteni lehessen a kétféle lehetséges hordozórakéta (Szojuz vagy Ariane–5) valamelyikéhez, illetve optimalizálni lehessen a műhold orientációs manővereihez szükséges üzemanyag-felhasználást. Tesztelik a napelemeket, a műholdra szerelt és kinyitott állapotukban is.
Ezután a holdak az akusztikus kamrába kerülnek (LEAF, Large European Acoustic Facility), ahol óriási hangszórókkal a hordozórakéta hangjának megfelelő akusztikus terhelésnek teszik ki a műholdat. Végül ellenőrzik az antennák és a rakétafúvókák beszabályozását, a hajtóműrendszert pedig semleges gázzal töltik fel, hogy fény derüljön az esetleges szivárgásokra (a rendszert a hidrazin hajtóanyaggal csak Kourouban, indítás előtt töltik fel).